Merthogy meglátni és megszeretni nem egy pillanat műve volt.
Ketyeg az ember lánya biológiai órája, nyomják a szülei, nyomja a társadalom: kell a gyerek.
Nem vagyok az a fajta, akit íly módon lehet befolyásolni, így akkor vállaltam gyereket, amikor úgy éreztem, itt az idő.
Furcsa módon álomszerű volt az egész terhesség, a szülés és az első hónapok is. Olyan volt, mintha kívülről nézném magam, mintha nem is velem történne ez az egész. Nőtt a pocakom, láttam az ultrahang felvételeket, sírtam, amikor meghallottam először a szívverését, megsimogattam, amikor megszületett és rámrakták, először megszoptattam, majd sokadjára is, de még mindig olyan érzésem volt, hogy álmodom, egyszer csak csörög az órám, felkelek és épp egy táncversenyre indulok, 16 évesen.
Mechanikusan, ösztönből tettem a dolgom, pelenkázás, etetés.
Kétségbe voltam esve, Úr isten, itt ez a tündéri kis csöppség, és èn nem érzek semmit. Nem is vagyok jó anya, egyáltalán, Anya vagyok én? Szerencsére, voltak anyatársak, akikkel meg tudtam beszélni, hogy igen, ez tök normális, meglátom, amint a gyerek is egy kicsit megnyílik, nem csak egy cicit lát bennem, máshogy fogok hozzá viszonyulni.
Emlékszem a folyamat végére, egy igen emlékezetes pillanat volt, amikor visszatértem a valóságba. Ott feküdt rajtam, megvolt a bőrkontaktus és egyszer csak elöntöttek az érzelmek és csak sírtam és sírtam. Akkor váltam lelkileg is anyàva, nem csak biológiailag! 
Attól a pillanattól kezdve tudom, hogy a szeretetnek több szintje van.
Mindennek az alapja, hogy szereted és elfogadod magad. Mert csak úgy lehet szeretni másokat.
Szerelemmel szereted a párod, a férjed, a Kedvesed, ki hogyan nevezi.
És létezik egy másfajta szerelem is, egy mindent elsöprő, amit csak akkor tapasztalsz meg, ha már van gyereked. 
Sose hittem ebben, de mostmár tudom!
